A korcsolya és a korcsolyázás

A korcsolya eredete

   Az északi népek mondái szerint a korcsolya is az ősidőkből és az istenektől származik, mint annyi minden más. Az őskori leletek tanúsága szerint az első korcsolyákat csontból készítette az ember. 5-10000 év előtti csontkorcsolyákat sokfelé találtak Európában. Svédországban, a Birka nevű helységben, a Malar partján találtak nagy mennyiségben középkorból származó csúszó-csontokat, valamint botokat az eldőlés ellen. Smoland-ban a XVIII. században használt maradványokat találtak, melyek alig különböztek azoktól a csúszó-csontoktól és botoktól, amelyeket a „viking-időkben” használtak. A nagyobb települések kultúrájához hozzátartoztak a csúszó-csontok. Sigtuna, Uppsala, Lund és más helyeken találtak középkori leleteket. Finnországban és Norvégiában, a Brit-szigeteken, Németország különböző részein, Lengyelországban, Magyar-országon, a Szovjetunióban, Tallin környékén és a Balkáni államokban is kerültek felszínre ilyen csontok. Mindazokon a helyeken találtak hasonló leleteket, ahol hamarabb befagynak a vizek, mint hó esne. Így nem meglepő, hogy Közép-Ázsiában és Kínában is találtak olyan állatcsontokat, amelyeket csúszásra használhattak. Ezek a csontok leginkább néprajzi gyűjteményekbe kerültek. Legtöbbjének elülső részén simára csiszolt felszíne volt, érdes oldaluk pedig természetes állapotban maradt. Egyes csontokon semmiféle alakítás, fúrás, faragás sem volt, másokon faragás és különböző módon fúrt lyukak voltak észlelhetők. Virchow fúratlan és fúrt csontkorcsolyát különböztetett meg. Előbbire rálépve a láb az érdes felületen megtapadt, míg az utóbbit a lyukakba fűzött zsineggel vagy szíjjal rögzítették. A korcsolya őséről, a csúszó-csontokról már a rúna költészetben találunk feljegyzéseket. A legrégebbi „korcsolyák” marha vagy ló lábszárcsontból készültek. A régészeti leletek azt mutatják, hogy már a rézkorban is használtak ilyen „korcsolyákat”. A csúszó csontok igen hosszú életűek: használták a középkorban is, sőt néprajzgyűjtő szórványosan még ma is találkozik ilyenekkel. Ahogy Hermann Ottó írja: ’ Az a legkezdetlegesebb, amelyen semmilyen fúrás sincs, amelyen az ember talpa a csont ripacsain megtapad. Ennek hajtására való a szeges bot. Szeged vidékén a gusztony, vagy vonyogó is, amellyel a kazalból a szénát tépik.”

   Igen érdekes lábbeli a csusza nevű pásztorbocskor, amelyet a meg nem kötött csúszó-csonthoz éppúgy használtak, mint a megkötötthöz. A legbiztosabb egyensúlyt a rámás csizmára kötött csúszó-csonttal lehetett elérni, mivel a bőrcsizma jobban tartotta a bokát, mint a pásztorbocskor. Ezek a klasszikus magyar formák, melyek mellett rosszabbak is akadtak, amint az Hermann Ottó a „Magyar Halászat” című könyvében található: „Vegyük elő most már a helyeket, magyar földön ismerjük a csont-irongát Szegedről, Zentáról, Bács-Doroszlóról, Ung-Daróczról, Kézdi-Szentlélekről; híre ment Poroszlóról és egyáltalán a Tiszamente sok pontjáról. Csodálatos, hogy ahol a Balaton partján kérdezősködtem, tagadó volt a válasz.”

   Hollandia legészakibb részén Friesland legősibb telepei közé tartoznak az ún. „Warf”, a keleti részben „Terp” halom- és gátalakulatok. Ezekből alakulatokból illetőleg telepekből számos régiség került napvilágra. A Grimmersum mellőliből előkerült egy fúratlan csont, amelyet Dr. Tergast szövetsimítónak tartott, s amely arról is nevezetes, hogy nem ló, hanem szarvasmarha metacarpusa. Tergast szerint a Warfok megelőzték a bronzkort. Minden jel arra mutat, hogy ezeket a telepeket halászó őslakók lakták. A csúszó-csontokkal könnyebben és gyorsabban közlekedhettek, ha az út bejegesedett. De a téli halászathoz is használták, mert az átlátszó jégen gyorsan követhették a halakat. Így valószínűbb, hogy a Grimmesum mellőli fúratlan csontot nem szövetsimítónak, hanem csúszó-csontnak használták a bronzkor előtti időkben.

   A Németország területén talált csúszó-csontok (Schlittschuh-Knochen) kormeghatározásával Friedel Ernő foglalkozot. 1881-ben Spandau mellett egy hadi puskaporraktár alapozásánál cölöpépítményre bukkantak, amely a bronzkorszak virágzásának korából származott. Itt került napvilágra egy fúratlan csont, melyet Friedel mint a ló alkarcsontját (Unterarmknocsen) határozott meg. Sok egészen hasonló fúratlan csont került elő a Spree folyó kotrásakor. Bár e csontok kopásából arra lehet gondolni, hogy szántalpak lehettek, de a lényeg az, hogy a csúszó-csont Németországban is visszavezethető a bronzkorszakba sorolt lelethelyekig, tehát történetelőtti.

   Munroo szerint Angliában, valószínűleg Terp lakói terjesztették el a csúszó-csontokat, amiket Bone-Skate-nek neveztek el. Könyvében említést tesz egy hetven lábnyi mélységből feltárt csúszó-csontról, amely az eddigiektől sokban eltér. Egyik vége hegyesre van faragva, és itt keresztbe van fúrva. Valószínűleg egy szíjat vagy zsineget húztak át a lyukon, amellyel a lábbelihez kötözték.

   A Balkánról is vannak csúszó-csont leletek. Dr. Almásy György Románia DK-i részéből Dobrudzsából hozott csúszó-csontot, amelyet faragással készítettek, lócsontból. Ezen a vidéken a csúszó-csont a halásztanyák tartozéka volt és a halászok faragással adták meg a legcélszerűbb alakot.

   Munroo a csúszó-csont elterjedését az északi népeknek tulajdonítja. Ezt megcáfolja az a tény, hogy a felköthető alak Dobrudzsában – tehát a Fekete-tenger mellékén – éppúgy használatos volt, mint a fel nem köthető forma, például Közép-Tiszatáján. Az bizonyos, hogy északon tömegesebben fordult elő, mint ahogy azt Dr. Stolpe már 1874-ben a nemzetközi Embertani és Régészeti Kongresszuson elő is terjesztette. Csupán a Malar-tó környékén három év alatt 300 pár csúszó-csont került elő, bizonyítva, hogy milyen használatosak voltak ezek, ezen a vidéken.

   A korcsolya fejlettebb formája a fakorcsolya. A korcsolyának szánt fát élesre faragták, hogy ne széles felülettel csússzon a jégen. Egy népszokás mondókája is megőrizte a fakorcsolya emlékét. A csíki székelyeknél a faluz legényei aprószentekkor (December 28-án) kora reggel sorra járják a lányos házakat, „megkorbácsolják” a lányokat és a képletes korbácsolás közben mondják:

            „Aprószentek,

            Dávid-Dávid korcsolyázik,

            Elromlott a korcsolyája,

            Van bükkfája, megcsinálja…”

Hasonló mondókát a bukovinai csángók is ismernek. Ez azért érdekes, mert a bukovinai csángók a XVIII. század másodi felében kivándorolt székelyek, tehát a mondókát még a csíki hazából vihették magukkal. Eszerint a XVIII. században a fakorcsolya használata Csíkban általános volt.

   A fakorcsolyát néha éllel látták el, ami a jégen való közlekedést gyorsabbá és biztonságosabbá tette. A korcsoly élettartamát is megnövelte. Ilyen fakorcsolyákat népi használatban néhol még ma is találunk.

   A keszthelyi Balatoni Múzeumnak két olyan – tudomásunk szerint egyedülálló – vaskorcsolyája van, amely azt mutatja, hogy a fakorcsolyák a vas felszerelését már a késői vaskorban alkalmazták a jó technikai érzékkel rendelkező kelták. Az egyik korcsolyát a Kapos-folyó völgyében levő Nagyberki községhez tartozó Szalacska pusztán találták. Darmay Kálmán sümegi magángyűjteményéből került elő, és jelenleg a Balatoni Múzeumban van. A korcsoly teljes hossza 21, 3 cm, amiből csupán 16,6 cm érintkezett a jéggel. Az érintkezési felület 0,4 cm széles. A méretek azt mutatják, hogy a korcsoly gyermek számára készült. A hozzá tartozó fa részek természetesen elpusztultak, de a megmaradt vas részek elárulják, hogy a két kampó és a korcsolya visszahajló orra fa talpat tartottak. Ehhez lehetett erősítve a korcsolya felerősítő szíja. A Balatoni Múzeum másik késő vaskori korcsolyáját a keszthelyi apátdombi őstelep egyik putrijában találták. A korcsolya teljes hossza 24,7 cm, amelyből azonban csak 21,3 cm érintkezett a jéggel. Az érintkezési felület 0,5 cm széles és a korcsolya orra felőli részén a mai korcsolyáknak megfelelően élezett is. A korcsolya végén a szalacskai darabhoz hasonló zárókampó lehetett, ez azonban letört. Ez a kampó és a korcsolya visszahajló gömbölyű orra szoríthatta a vas testre a fa részt. Az angol James Cobbing csak 1829-ben szabadalmazott egy olyan fakorcsolyát, amelynél hátul elhelyezett, vascsavarral mozgatott pofák szorították a cipőhöz a korcsolyát.

Az első valódi korcsolyák

   A fejlődés a németalföldiek erős befolyása alatt állt, akik igen sok és változatos formájú korcsolyájukkal nagy hatást gyakoroltak azokra, akik a korcsolyát fejleszteni kívánták.

   Sajátos kezdeményezések is akadtak, mint például az a szokatlan hosszú vassínekből készült korcsolya, amelyet Svédországban találtak. Sok hasonló hosszúságú korcsolyát használtak a Sirljan-tó vidékén, amelyeket vidéki műhelyekben kovácsoltak, és hosszuk elérte a 70 cm-t.

   Az angolok sokáig hűek maradtak a csontkorcsolyához. Csak 1500 körül vették át az ún. hollandi korcsolyát, amely fa talpból állt és vékony acélsín volt beleerősítve. Ez a sín elől kissé fel volt hajlítva, és hátul a sarok alatt végződött. Szíjjal erősítették a cipőhöz, csizmához. E korcsolya éle jobb tartást biztosított, mint a széles lapon csúszó csontkorcsolya. E korcsolya éle jobb és erősebb is volt. Így feleslegessé váltak az ellökéshez használt botok. Az angolok annyiban módosították a hollandi korcsolyát, hogy a sarok mögött is meghosszabbították, és hátul is enyhén felhajtották.

Az első fémkorcsolya és fejlettebb változatai

   Az amerikaiak voltak az elsők, akik korcsolyáikat teljes egészében fémből készítették. 1860-ban már igen sokféle korcsolyamodellel rendelkeztek, amelyek a legkülönbözőbb felerősítéssel működtek. Ezek közül Európában a „Halifax” terjedt el legjobban, amelyet egy rugalmas kengyel benyomásával a cipő talpához és sarkához lehetett erősíteni. A Halifax a műkorcsolyázók igényeit szem előtt tartó sportkorcsolyája, míg ennek egyik változata az „Excelsior Halifax”, a „mindenki korcsolyája”. Ez jóval olcsóbb, alacsonyabb és szélesebb a pengéje. A Halifax típusok között az „Acme-club” és a „Forbes” patent vezetett. Népszerű volt még a „Mercour”, a „Pannonia” és az „Ausztria”, amelyek lényegesen különböztek a Halifax típusoktól.

   Lényeges és alapvető változást Jackson Haines hozott, aki ezzel óriási feltűnést és érdeklődést váltott ki. Haines korcsolyájának élgörbülete lényegesen nagyobb volt a holland és angol korcsolyák görbületénél, s ezáltal sokkal jobban megfelelt a figurális korcsolyázásnak. Így Haines korcsolyája lett a műkorcsolyázók sporteszköze, és rövid idő alatt kiszorította az összes felcsatolható típust. Azóta e típuson kisebb-nagyobb változtatást eszközöltek a műkorcsolyázás nagyobb egyéniségei, mint pl.: Ulrich Salchow és Axel Paulsen, de lényegében a ma használatos legmodernebb típus készítésénél is Jackson Haines korcsolyája szolgált modellnek.

A skandináv mondáktól az első szakkönyvekig

   A korcsolyázásról már a rúna költészetben is találunk feljegyzéseket. Percy Tamás, a XVIII. században élt püspök fordításában a korcsolyázás az északi jellem „magasztos tulajdonságai” közé tartozik. Egy korábbi fordítás szerint – egy izlandi történelmi gyűjteményből a „Younger Eddából” – Uller, a tél istene, állatok csontján csúszó íjász, és olyan gyors sítalpa van, hogy senki sem tud vele versenyre kelni.

   Lehetséges, hogy hókorcsolyára gondoltak, hiszen a keresztény időkben a korcsolyának volt egy fából készült formája. A síléc vagy a korcsolya alakja egy olyan legendát keltett életre, mely szerint az isten egy olyan hajón lebegett a hegyek és völgyek felett, amely fagyott vizeken is képes átkelni.A „Saxo Grammaticus”-ban van egy rész, mely szerint Uller varázserőt adott egy csontnak, amivel keresztülszelte a tengert és az útjába kerülő befagyott vizeket olyan gyorsan, mintha csónakban ült volna.

   Bishop Percy Tamás püspök  fordításában, amely szintén rúnákkal írt emlékeken alapul, van egy rész, amelyben egy északi hős azzal dicsekszik, hogy mestere nyolc „műveltségnek”. Jól sakkozik, rúnákkal tud írni, ismeri a kovácsok szerszámait, jól lő nyíllal, jól evez, keresztül megy a havon fakorcsolyákkal, hárfán játszik és jártas a verselésben.

   Ami a havon való átkelést illeti fakorcsolyákkal; kérdés, hogy ez sítalpakon, vagy hókorcsolyával történt-e? A különböző feljegyzésekben a csúszás szót síelésre, szánkózásra és korcsolyázásra is használták. Ugyanebben a gyűjteményben a „Complaint” című fejezetben Harold azt mondja: „Tudom, hogy kell nyolc gyakorlatot előadni. Bátran harcolok, jól megülöm a lovat, túlteszek mindenkin a dárdahajításban, jól úszom és evezek, értek a rúnákhoz, jól lövök nyíllal és korcsolyán siklom a jégen.”

   A fordítás nem tesz különbséget a korcsolyázás és a síelés között a havon és a jégen, mégis az adatok hiánya ellenére a korcsolyázást – mint a gyors helyváltozatás egyik formáját – a legfigyelemreméltóbb északi felfedezésnek tartják. És, hogy a versengésre milyen alkalmas, erre vonatkozólag Olaus Magnus történeti munkájában találunk utalást. Leírja, hogy az emberek már az ő idejében (1539) meghatározott szabályok szerinti versenyeket tartottak csontkorcsolyákkal 8-12 olasz mérföldnyi távokon (kb. 5-8 km).

   Humoros feljegyzés van egy Heimskringában megtartott versenyről (1539), ahol Eysteinn Magnussen király „az ő fiatalos gyorsaságával ebben a művészetben fölülmúlta bátyját, Sigurd Josalatart, aki viszont ebben semmivel sem volt jobb, mint egy tehén”.

   II. Henrik 1133-ban feleségül vette Eleonóra poitoui hercegnőt, így Anglia kapcsolatba került Dél-Franciaországgal, és lehetséges, hogy angol hatásra terjedt el a korcsolyázás Franciaországban. Mindenesetre 1550 táján a korcsolyázás már az arisztokráciának is kedvelt időtöltése, mint ahogy ezt a feljegyzések bizonyítják.

   A francia II. Henrik 1548-ban bemutatta a korcsolyázást kedvesének Diana von Poitiersnek, aki nagyon lelkesedett az „új művészetért”.

   II. Károly angol király 1651-60-ig Hollandiában élt, ahol megtanult korcsolyázni, és igen ügyes korcsolyázó lett belőle. Különösen a hölgyeket tanított később szívesen „új, nehéz figuráira”. Többek között Orange hercegnőt, aki az akkor divatos, igen hosszú ruha helyett egy rövidebb, kényelmes korcsolyázó ruhát csináltatott magának, hogy a „nehezebb gyakorlatokat” is meg tudja tanulni. Ebből nagy botrány lett. Az egész udvar felháborodott és a Hollandiában tartózkodó francia követ külön jelentést írt XIV. Lajosnak: „… különös dolog volt Orange hercegnő viselkedése. Ruhája sokkal rövidebb, mint amit általában hordanak a hölgyek. Korcsolyázás közben hol az egyik, hol a másik lába látszott ki.”

   Viktória királynő és Albert főherceg koruk legjobb korcsolyázói közé tartoztak. Az akkor igen híres Sheffieldi Wilson cég készített nekik egy különlegesen szép korcsolyát.

   1742-ben alakult meg a világ első műkorcsolyázó egylete az „Edinburg Skating Club”. A nemesi származású, tehetősebb rétegek külön klubokat alapítottak. 1830-ban alakult a „London Skating Club”. Tagaj volt a walesi herceg és hercegnő is.

   1772-ben Robert Jones állította össze az első „korcsolya tankönyvet”. Ebben kitért már a belső-külső él használatára, a fékezésre, hátra korcsolyázásra. Volt ugrás páros lábbal, fordulásból, a terpeszugrás pedig mesteri ugrásnak számított. Hármast is csináltak, amit „Szív”-nek, a mai „gyerek hármas” figurát pedig „Sas futás”-nak nevezték.

   Németországban a korcsolyázásra Klopstock (1754) hívta fel a figyelmet. Versei, ódái bizonyítják, hogy milyen nagy lelkesedéssel „hollanderezett”, Goethével együtt.

   A német pedagógusok közül a két legjelentősebb filantropista Anton Vieth és J.C.F. Guts-Muts igen nagy jelentőséget tulajdonított a korcsolyázásnak, amint ezt néhány munkájukban ki is fejtik (1793).

   1825-ben jelenik meg a Zindel által szerkesztett „Der Eislauf”.

   1813-ban Franciaországban megjelenik J. Garsin könyve, „Az igazi korcsolyázó”, amely ismertette a négy alapívet. Különböző lépéseket, forgásokat és ugrásokat érdekes névvel látott el, pl.: „Reverence, The Kind of Roma, The Step of Apollo, Courtison, Nimph, Adonis, Venus„. A „Jump of Zephir” a kadett ugrás volt, a két lábas „Narcissus” pedig a „hoki-kanyar”.

   1869-ben Amerikában is megjelenik az első korcsolya-szakkönyv. Ez már ismerteti a „hátra hullámot”, sőt az „ellenfordulat” sőt a „hasonélű ellenfordulat” is szerepel benne.Vandervell és Witham – a könyv szerzői – a modern amerikai korcsolyázás alapját rakták le.

   1881-ben jelent meg Bécsben, Hölder kiadásában, az „Ívek a jégen” című könyv. Ez Jackson Haines bécsi fellépésének gyümölcse volt. Dr. Korper, az akkori futók egyik legjobbja, Haines legszorgalmasabb tanítványa volt, és mivel jól beszélt angolul, hivatott közvetítője volt mestere művészetének. Dr. Korper felismerte Haines technikai elemeinek jelentőségét, figuráit analizálta. És kiegészítette saját elképzeléseivel. Kiválogatta és rendszerezte az alapelemeket, és az így kialakított alapgyakorlatok köralakot nyertek. Nyolcasként egymás mellé tettek két, illetve három kört, amit „kígyóvonallal” – a két szélső és a középső kör érintkezésénél rövid hullámmal – kapcsoltak össze. Így kialakította az ún. „iskolagyakorlatokat”. A Dr. Korper által szerkesztett könyvbe Diamantidi 269 rajzot készített, Wirth a történeti résszel foglalkozott, míg maga Korper a műkorcsolyázás technikáját és módszerét ismertette.

A korcsolyázás fejlődése a korcsolya fejlődésének függvényeként

   „Lássuk most már az irongálás gyakorlatát”, írja Hermann Ottó „Ironga, Szánkó, kecze” című tanulmányában. „Az ironga hossza és talprészének sík volta könnyűvé tette az egyensúly megtartását, így a tovalódításnak már sajátos feltétele volt, mégpedig az, hogy a két irongacsontnak egyközű fekvésűnek kellett maradnia. Mihelyt az ironga fekvése – előre értve – a „V” fekvésbe került, a két láb szétfutott, az irongáló lába szétterpedt, s a hirtelen leülés elkerülhetetlenné vált, néha oly erővel, hogy csillagot ütött a jégen. Nem kevésbé fontos volt az is, hogy a két láb bizonyos és állandó távolságban maradjon egymástól, azért, hogy a szegesbottal, gusztonnyal vagy vonyogóval való döfögetés könnyű és biztos legyen, minthogy az mindig a lábközbe esett. A testtartás is lényeges volt: a térdeket meg kellett kissé ereszteni, a derekat hasonlóképpen és ebben a tartásban rejlett az irongálás fárasztó mozzanata, mert a megfelelő izmokat szokatlan helyzetben és tartósan meg kellett feszíteni. Mindezek a mozzanatok együttvéve  úgy hozzák magukkal, hogy az irongálás a nyílegyenes vonalban folyt és erre vonatkoznak Hildebrand szavai, hogy a csont-irogán a kitérés lehetetlen volt.”

   Virchov révén ismertté váltak a németországi leletek, a azt, ami 1898-ig felszínre került Friedel Ernő tanulmányában így foglalta össze: „Az irongacsontok vagy fúratlanok, vagy zsineg, illetőleg szíj befűzésére fúrottak. A fúratlanok kezdetlegesebbek. A fúratlan irongáknál, melyeknek koncfői mint magától értetődik le voltak ütve, az irongáknál egyszerűen ráhágott a csontra, amihez mindössze gyakorlat és ügyesség kellett, s egy szeges bottal, még jobb ha kettővel, előre lódította magát. Megtörtént, hogy a két bot közé vitorla gyanánt kendőt feszítettek. Ha belekapott a szél, az ember így nagyon gyorsan iramodhatott tova a síkos jégen.”

   Ebből láthatjuk, hogy a német irongák hasonlóak voltak a magyarokéhoz. A hajtás is szeges bottal történt, bár itt tényleges eltérés is mutatkozott, hiszen olykor két szeges bottal hajtották magukat. Sőt szerepelt alkalmilag a vitorla is. Így az irongálás technikája is módosult annyiban, hogy nem láb között, hanem kétoldalt hajtották magukat. Az alkalmi vitorlázásnál a botokat megfordították – így a szeges végük került a levegőbe, ide kötözték a vitorlaként használt kendőt – rátámasztották a térdük felett a combjukra és mellmagasságban, enyhén hajlított karral tartották. Tulajdonképpen a sízés is az irongálásból alakulhatott ki, hiszen a párhuzamos lábfejtartás, a hajtott térdű, csípőben enyhén előredőlt testtartás, a korcsolyázás ősének tekinthető. A botok közé kifeszített kendős irongálás pedig a vitorlás szánkó ősének látszik, melyet különösen Hollandiában kedveltek meg. Bár ez a testtartás jellemző a korcsolyázókra is, különösen kezdő korukban, de az irongálást leíró feljegyzések között egy sem tér ki a lábmunkára, azaz a korcsolyázás leglényegesebb mozzanatára, az ellökésre. Ezt vagy a korcsolya hegyével hátrafelé, vagy az élével oldalra-hátra lehetett végrehajtani. Mivel a csúszó-csontok éle erre nem lehetett alkalmas, illetve hegyük nem volt, így valószínűleg a csúszást úgy érték el – ha nem botokkal, vagy vitorlákkal hajtották magukat –,  hogy a földön való járáshoz, vagy futáshoz hasonló lendületet vettek, majd felvették a csúszó testtartást, és úgy siklottak. Mikor a hollandok a XIII. században fatalpra vékony acélsínt erősítettek, és ezt elöl kissé felhajtották, már több lehetőség nyílott annak eldöntésére, hogy ki a gyorsabb, és ki tud megtenni nagyobb távolságot a csúszó-csontokkal. A hollandi korcsolyával új mozdulatokat lehetett végrehajtani. Az acélsín éle biztos támaszt nyújtott, és az ellökést oldalra is meg lehetett valósítani vele. Így szükségtelenné vált a különféle segédeszközök – botok, vitorlák – használata.

   A hollandok és a friesek gyorskorcsolyázó versenyeket rendeztek, vidám jégünnepélyekkel egybekötve, amelyeken az összes népréteg korhatár és nembeli különbség nélkül részt vett. A bátrabb fiatalok, akik imponálni akartak ügyességükkel, kihasználták a korcsolyaél adta lehetőségeket és új figurákkal szórakoztatták környezetüket és saját magukat. Lapos íveket tudtak futni, a testsúly ezzel egyik lábról a másikra került. Ezt folyamatosan végezték, és így sokáig kedvelt műkorcsolya-elemet találtak fel, a „hollanderezést”. Ez egész Európában hamar elterjedt, és olyan divattá vált, hogy a parasztgyerekektől Nagy Péter cárig mindenki megtanulta.

   Az angolok sokáig használták a csontkorcsolyát. Egyesek szerint ez is a „konzervatív népkarakterrel” függ össze. A holland korcsolyát valószínűleg a hollandi szokásokat meghonosító Orániai Vilmos (1689-1702) hatására vették át. A korcsolya élét hátrafelé meghosszabbították, és a görbülete is erősebb volt, mint a holland korcsolyának. Ezzel a korcsolyával már a teljes kört is lehetett futni.

   Az amerikaiak teljes egészében fémből készült korcsolyáikkal mérföldkövet jelentettek a korcsolyázásban. Igen sokféle fémkorcsolya-modellel rendelkeztek, de különbség csak a felcsatolás módjában volt. Korcsolyáik élgörbülete sokkal nagyobb volt a holland és angol korcsolyák görbületénél, ami aprólékos figurák, komplikált kétlábas gyakorlatok futását tette lehet4ővé. De éppen a korcsolya túlzott élgörbülete miatt nem tudtak szép testtartással korcsolyázni, mert túl sokat kellett ügyelni az egyensúlyozásra.

   Jackson Haines korcsolyájával már nagy biztonsággal lehetett végrehajtani mindenféle gyakorlatot. Mivel a cipő talpához volt csavarozva a korcsolya, nem kellett attól tartani, hogy leesik, mint az a felcsatolható típusoknál előfordulhatott. A Haines korcsolyával már nagy biztonsággal lehetett végrehajtani a fordulatokat. A korcsolya elején alkalmazott csiga viszont nem adott kellő támaszt – ha egy kicsit jobban előredőlt a korcsolyázó – és az ugrásokból való leérkezést is nehezítette. De Haines nem is annyira az ugrások, mint inkább a spirálok és forgások mestere volt. Ő mutatta be először az ülőforgást.

A korcsolyázás a testkultúrában és a művészetben

   „A skandináv mondák szerint a korcsolya az istenektől származik.” „A magyar és a nemzetközi sporttörténet publicisztika a korcsolyát, mint a közlekedés eszközét a figyelemre legméltóbb északi felfedezésnek tartja.” Csak ez utóbbi megállapítást lehet elfogadnunk. Dr. Kun László: Egyetemes testnevelés és sporttörténet c. könyvében találjuk, „… a legmagasabban fejlett sport-tevékenységekben is ott rejlenek a természet legyőzésére törekvő ember felkészülésének mozzanatai, amelyek sokszor összefonódva – mint a korcsolyázás és a síelés – nőttek bele a testkultúrába. A korcsolyázás és a síelés mögött a helyváltoztatást és az akadályok leküzdését szolgáló tevékenységek, ill. ezek eszközei húzódnak meg.”

   A korcsolya őse a csúszó-csont, olyan eszköz volt, amellyel az ember kielégíthette ősi vágyát, a könnyebb és gyorsabb helyváltoztatást. A csúszó-csontokat vagy jégcsontokat – ahogy az északiak nevezték – mindenütt használták, ahol elég hosszú időn keresztül, megfelelő vastagságú jég borította a vizeket. Holger Arbman svéd régész professzor szerint télen igen nagy szerepük volt a közlekedésben, és gyorsan lehetett megtenni igen nagy távolságokat is.

   A hollandok az egész országot behálózó befagyott csatornákon csúszó-csontokon közlekedtek.

   A norvégek a nagykiterjedésű és hosszú fjordokban csúszó-csontokon közlekedve vadásztak.

   A svédek, finnek téli halászathoz is használták, mert ezekkel gyorsan követhették halakat az áttetsző jégen.

   Télen a vásárokat is szívesen rendezték jégen, éppen a szállítási és közlekedési előnyök miatt, amelyet a csúszó-csontok használata jelentett.

   A korcsolyázás nagyon sokáig a gazdasági életben nagyobb szerepet játszott, mint a testkultúrában. A középkori sok lemondás után a korcsolyázás is lehetőséget adott az élet, a természet szépségeinek „felfedezéséhez”. Ezt tükrözik a korabeli festők és költők művei is. A németalföldi festők téli tájképein ott láthatjuk a régensektől, prédikátoroktól kezdve az egyszerű iparosokig és parasztlányokig a társadalom valamennyi rétegének képviselőit. Rembrandt kis olajképe – amely a Galeire in Casse-ban látható – befagyott folyót ábrázol, amelyen egy népi öltözetű pár korcsolyázik. Burgmann fametszetén egy holland lány látható, aki korcsolyázás közben elesett. A feljegyzések szerint olyan sérüléseket szenvedett, hogy 33 évig feküdt gyógyíthatatlanul. Ezalatt látomásai voltak, amelyek részben beteljesültek. Ezért a lányt szentté avatták. Így lett a korcsolyázók védőszentje Szt. Lidvina.

   Van Dyck iskolájából származik egy festmény – jelenleg a potsdami Sans-Souci galériában van – amely egy fázó, meztelen Ámort ábrázol a jégen. A kép igen precízen mutatja a felívelő fa és vas spiccel ellátott holland korcsolyát.

   Nagyon szép téli tájképeket festett a két Brueghel testvér. Képeiken jól tükröződik a reneszánsz hatása. Hasonlóan Avercamp, Jan van Goyen, Art van der Neer, Esaias, Adrian van de Velde és Jan van de Capelle képeihez, amelyeken a legkülönbözőbb rétegek képviselői kedvelt időtöltésüknek hódolnak, a korcsolyázás valamelyik mozzanatát ábrázolják.

   A költőknek is kedvelt témája a korcsolyázás. Tasso, Rambler nagyon szép verseket írtak a korcsolyázásról a XVIII. sz. elején. Joseph Addison 1720-ban azt írta, hogy a korcsolyázás költészet.

   Friedrich Gottlieb Klopstock 1754-ben a dán király meghívására Koppenhágába ment. Lehetséges, hogy itt ismerkedett meg a korcsolyázással, amit annyira megkedvelt, hogy 5 ódát írt a „a szép új sportról”. Az 1764-ből való „Korcsolyázás” című a legszebb ezek között. Felismerte a korcsolyázás értékét, jelentőségét, és ezt művészi formában fejezte ki. 1774-1775-ben Frankfurtban Goethét is megtanította korcsolyázni. Bár egyikük sem volt nagy műkorcsolya-tehetség, de nagy élvezettel „hollandereztek” együtt. Sőt, Weimarban Goethe megtanította korcsolyázni Herdert, a nagy német költőt, és a hercegi udvar nagy részét is megnyerte a korcsolyázás űzésére. Így a nagy német költők jelentősen hozzájárultak a korcsolyázás elterjedéséhez. Herder: „A korcsolyázó” c. verse és Goethe: „A jégpálya” c. költeménye a korcsolyázásról írt műveik között talán a legszebbek.

   A költők mellett a pedagógusoké az érdem, hogy Németországban szélesebb rétegekben is teret hódított a korcsolyázás. 1760-ban Anton Vieth főiskolai igazgató javasolta a korcsolyázás bevezetését az oktatásba. Előadásában kifejtette, hogy „ebben a sportban jól kihasználható súlypont a centrifugális és centripetális erő hatása, és minden szabályos mozdulat szépségét a ritmus határozza meg”.

   J.C. Guts-Muts 1793-ban az ifjúság testedzéséről szóló művében azt írja: „Nem ismerek szebb gimnasztikát, mint a korcsolyázást. A tiszta levegőn és hidegben való mozgás jó hatással van a test és a szellem egészséges fejlődésére.” 1800 körül Németországban a korcsolyázás gyorsan elterjedt, igen népszerű lett, és a legszélesebb néprétegek űzték. Franciaországban és Angliában viszont egyre arisztokratikusabb jelleget öltött. Különösen Angliában, ahol 1742-ben megalakítják az edinburgi Korcsolya Klubot, a világ első korcsolyaklubját, amelyet egymás után követnek az előkelőbbnél előkelőbb klubok. Ezzel megteremtették a zártkörű angol korcsolyasport alapjait. Ausztriában Mária Terézia idejében az 1740-es években a kastélyokban és az udvarnál jégünnepélyeket rendeztek. Jellemző rájuk; könnyedség, vidámság, a merev angol gentleman szöges ellentéte, a derűs, vidám bécsi kispolgár, aki így hódol a korcsolyázás örömeinek. A bécsiek, azaz a Burg Színház naivájának, Auguste Willrandt-Bandis nevéhez fűződik a egy jelentős esemény. Eddig a nők háttérbe voltak szorítva, ami a sportolást, ez esetben a korcsolyázást illeti. Ennek okai a különböző korok felfogásában gyökereztek, de nagy mértékben gátolta a nők korcsolyázását a hosszú és kényelmetlen ruha is. Már Orange hercegnő is vétett az akkori jó ízlés ellen, amikor korcsolyázáshoz rövidebb és kényelmesebb ruhát vett fel. Nos a bécsi művésznő pedig nadrágban jelent meg a jégpályán. Egyelőre csak nagy érdeklődést váltott ki, de jó ideig nemigen utánozták. Ellenben utánozták elődeiket a művészek. Ha a kifejezésmód nem volt olyan fennkölt, mint korábban, de költők és festők is változatlanul témának tekintettéka korcsolyázást. Sok élcelődő írás, gúnyvers és karikatúra jelenik meg a „kevésbé ügyes” műkorcsolyázókról, akik bizony gyakran találkoznak egész közelről a jéggel. 1868-ban Bécsben Jackson Haines bemutatót tartott, melyen nagy hatást gyakorolt a bécsiekre és a műkorcsolyázás további fejlődésére is. J. Haines hozta a hírét annak, hogy Amerikában a korcsolyázás már milyen magas szinten áll. Ez abból adódott, hogy miután az angol katonák „bevitték” Amerikába a korcsolyát, az amerikaiak rögtön tökéletesíteni kezdték. Így náluk volt először teljesen fémből készült korcsolya, amely lehetőséget adott – az erős ívképzés folytán – a bravúros miniatűr figurák és piruettek végrehajtására. A vállalkozó üzleti szellem sem hiányzott belőlük, és így talán nem véletlen, hogy a műkorcsolyázás első nagy egyénisége, Jackson Haines például a bemutatók alkalmával 2436 forintra váltotta fel Budapesten tudását, ami akkor igen tekintélyes összeg volt.

   Ezekben az években a testkultúrában már nem újdonság a profi sportoló. Mindenesetre Haines volt az első hivatásos korcsolyázó, és az első edző. Bécsi bemutatója után huzamos ideig ott maradt, és tanította a bécsi korcsolyázókat, amiért tiszteletdíjat is kapott. Ekkor már igen sok helyen szervezett keretek között korcsolyáztak. Rohamosan terjedtek el az egyletek, clubok: először Angliában, majd Németországban, Amerikában, Ausztriában, Hollandiában és Magyarországon. Az 1890-es években már szerződtetett trénereket alkalmaztak, így pl. Magyarországon is a bécsi Frey Lipót személyében. Az edzők fő oktatási módszere a bemutatás. A korcsolyázók a tréner figuráit utánozták. Helyi versenyeket rendeztek, majd ezek összehangolására kezdenek megalakulni a nemzeti szövetségek. És 1892-ben megalakul a MKSZ, ahol az eddig helyi jellegű és módszer körüli stílus problémákat egyeztették, megállapították a verseny alapvető szabályait és a bíráskodás szempontjait.

Az első korcsolyázó egyletek

   A világ első korcsolyázó egylete az 1742-ben megalakult Edinburg Skating Club. 1765-ben már gyorsversenyt rendeztek, ahol a győztesnek 24 km távolságot kellett megtennie. A clubba való felvételt vizsga előzte meg, ahola jelöltnek többek közt: egy lábon teljes kört kellett futnia, és három egymásra helyezett cilinderen keresztül kellett ugrania. Az akkori cilinderek magasságát tekintve ez elég nehéz feladatot jelentett. 1830-ban Londonban és Glasgow-ban alakultak korcsolya egyletek, míg a kontinensen 1864-ben az amszterdami, 1867-ben a Wiener Eislaufverein, 1869-ben a Pesti Korcsolyázó Egylet, 1870-ben az Olmützi Korcsolyázó egylet alakult meg. A Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség 1908. december 27-én alakult. Tagjai olyan hazai sportegyletek lehettek, amelyek jégpályát tartottak fenn, vagy kezeltek. 1931. január 1-jén 12 tagja volt: Budapesti Korcsolyázó Egylet, Budapesti Budai Torna Egylet, Budapesti Lawn Tenisz és Korcsolyázó Egylet, Ferencvárosi Torna Club, Magyar Atlétikai Club, Miskolc Korcsolyázó és Tenisz Egylet, Székesfehérvári Egylet, Soproni Egylet, Szombathelyi Egylet, Erzsébetfalvai Torna Club, Közgazdász Egyetemi Atlétikai Club, Keszthelyi Csónakázó és Korcsolya Egylet.

   Az első korcsolyázó világbajnokságot az Amszterdami Korcsolyázó Egylet rendezte 1889-ben. Az első műkorcsolyázó világbajnokságot 1896-ban Szt. Pétervárott rendezték, melyet egy müncheni versenyző nyert meg.

   Az első női bajnokságot 1906-ban Davosban Syers nyerte meg, aki előzőleg Ulrich Salchow ellen két ízben is indult. Az első vegyes páros műkorcsolyázó bajnokságot 1908-ban Szt. Pétervárott rendezték, a győztes a müncheni Hübler-Burger pár volt.

   Az első Európa Bajnokságot 1891-ben Hamburgban Uhrling nyerte meg. Budapesten az első nagy versenyt – az 1895. évi EB-t – Földváry Tibor nyerte.

   Az 1860-70-es években a halcsontfűzős és hosszú szoknyás női divat a szabad mozgást erősen gátolta, ezért a nők a műkorcsolyázásban még nem lehettek annyira előrehaladottak, hogy a táncokban és a páros figurákban szerepelhessenek. Ennek tudható be, hogy az 1880-as években a páros műversenyt is kizárólag férfiaknak írták ki. 1890-ben Szt. Pétervárott a bécsi Kaiser-Dinstel férfi páros volt a győztes, és csak egy évvel később rendezték meg Bécsben az első vegyes páros műversenyt.

Az első szakkönyvek

   A korcsolyázásról írt első könyv 1772-ben Londonban jelent meg, Robert Johnsontól. A németek testnevelési apostola F. Guts-Muts 1794-ben írt értékelést a korcsolyázásról.